http://www.greenpeace.hu/ A Világbank és az ENSZ belófrál
Az, hogy milyen vidéket, milyen mezőgazdaságot szeretnénk, nem csak hogy a teljesen szubjektív ízléstől, értékválasztástól függ erősen, de a racionális alapok is meglehetősen ingatagak. Aligha jár az ember maga utána minden vonatkozó releváns adatnak, még ha tekintélyesnek tűnő szerzők egymásnak teljesen ellentmondó adatokat kezelnek tényekként. Márpedig a tények burjánzanak, így teljesen érthető módon még a szakértők nagy része is kénytelen jelentős részben bizalmi alapon dönteni: kinek a számait hiszi el. Az egyszeri újságolvasónak, értelmiséginek pedig pláne nincs más választása. Ha az ember nem akarja maga letalpalni a világ gazdaságait, maga leellenőrizni, ki mennyi támogatást kap, hány embert foglalkoztat, maga ellenőrizni a vegyszermaradványokat, a beltartalmat, megismerni az agráriumban dolgozók és vidéken élők életlehetőségeit, céljait, akkor döntenie kell, kinek hisz azok közül, akik azt állítják magukról, mindezt megtették. Ebben a helyzetben felbecsülhetetlen jelentősége van annak, hogy egy-egy tanulmányt vagy kutatást ki hitelesít.
Ezért ért fülig a szánk a Védegyletben és a Greenpeace-ben, amikor bemutattuk Magyarországon a Világbank és az ENSZ környezetvédelmi, mezőgazdasági és élelmezési (FAO), Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) valamint az Egészségügyi (WHO) szakmai szervezetei által jegyzett „Nemzetközi felmérés a mezőgazdasági tudás, tudomány és technológia hatásáról a világ fejlődésére” tanulmány (IAASTD) „Válaszúton a mezőgazdaság” című vezetői összefoglalóját. A 110 kormány közreműködésével, 11 millió euróból, a kormányok által delegált 400 szakértő 3 és fél éves munkájával készült tanulmány azt vizsgálta, hogy mit tehet az agrárium a világ szegénységének és az éhezésnek csökkentéséért. A mezőgazdasággal kapcsolatban soha, még csak hasonló kaliberű tanulmány sem született, az összefoglalóját mondatról mondatra fogadták el a résztvevők, a felmerült kevés kifogás és különvélemény külön rögzítésre került. Akármi is van egy ilyen anyagban, azt komolyan kell venni.
Nos, ebben az anyagban csupa olyan felismerés van, amit a zöld szervezetek húsz éve szajkóznak, amikről az LMP-s Szabó Rebeka írt és amik – igen - a kormány által tervezett vidékfejlesztési stratégiában is szerepelnek. A különös jelentősége a tanulmánynak abban rejlik, hogy ezek a szervezetek, melyek megrendelték, majd elfogadták azt, hivatalosan, pecsétjükkel magukénak elismerték, jellemzően magasról tojnak a jegesmedvékre, a gémeskutas falusi romantikára, a nagymama házi tyúkhúslevesének mesekönyvekbe illő ideájára; csak és kizárólag a saját szempontjaik szerinti célszerűség és racionalitás vezérli őket. Ha a zöldek bábjaként vagy amatőr hülyének aligha aposztrofálható szervezetek jutnak arra a világ eddigi legalaposabb mezőgazdasági kutatásban, hogy nem a nagyipari, vegyszeres, intenzív mezőgazdaság fog kihúzni minket a csávából, hanem a kistermelőkre, tájfajtákra, helyi sajátosságokra épülő foglalkoztatás-intenzív gazdaság, hogy a génmanipulált növények nem hoznak terméstöbbletet, nem csökkentik a vegyszerhasználatot, következésképpen az éhezést sem fogják csökkenteni, ezzel szemben komoly gazdaságági, egészségügyi és ökológiai kockázatot jelentenek, akkor azt legalábbis komolyan kell venni.
Azért vagyunk kénytelenek így, már a tekintélyelvűség határait súrolva (átlépve) hangsúlyozni ezt, mert Magyarországon még az értelmes emberek jelentős része is a zöldek képviselőit jó kis előítéletességgel a dilettantizmus megtestesítőinek tekinti. Állításaink bizonyítására hivatkoztunk már eleget a saját kutatásainkra, eredményeinkre, most a Világbankra, három ENSZ-es szervezet és 110 kormány közös munkájára, az IAASDT-ra fogunk. Valószínű, hogy Tamás Gábor (és vélhetően még sokak) ellenérzései az agroökológia felé mozduló vidékfejlesztési paradigmával szemben jelentős részben azon alapulhatnak, hogy a korábbi, az agráriumra koncentráló stratégiák logikájával, mintájával vetik össze a vitatott kormányzati vidékfejlesztési stratégiát. A kettő közötti különbség nyilvánvaló: az agrárstratégia a mezőgazdasággal foglalkozókra koncentrál – ez sajnos ma a gyakorlatban pár nagy céget jelent és a vidéki lakosság csekély, nekik nem csekély mértékben kiszolgáltatott részét. A vidékfejlesztési stratégia viszont az előbbieken túl szól a mezőgazdaságból már kiszorított emberekről, a tájról mint ökológiai értékről, és mint természeti erőforrásról, szóval rengeteg mindenről. Nincs gond azzal, ha valaki az agráriumra írt csak stratégiát, azzal van, ha ezzel az egész vidék kérdését elintézettnek hiszi. Mint ahogy nincs komoly gond egy agrárstratégiában azzal sem, ha a nagyipari mezőgazdaságban utazó cég nem megfontoltan kiírt támogatási rendszerrel egy negyvenmilliós gépet megkap pár millióért, még ha az a gép alig lesz is kihasználva. A vidékfejlesztés szempontjából ez már viszont rossz. Hiszen a nagymértékű szétosztott támogatással munkanélkülivé tették azokat, akik a gép munkáját elvégezték volna, és olyan versenyelőnyhöz juttatták a kevés munkahelyet biztosító gazdálkodót, ami miatt a kistermelők dolga tovább nehezedett. Nem véletlenül mondják a kistermelők, hogy ha senki semmilyen támogatást nem kapna, az is ezerszer jobb lenne nekik. Ha az agrárium helyett nagyobb léptékben, vidékfejlesztésben gondolkodnánk, akkor nyilvánvalóbbá válna a választási kényszer: vagy az agrárium jelenlegi szereplőit támogatjuk – akik túlnyomórészt kisebb, közepesebb és nagyobb zöldbárók – vagy a vidéket, a vidéki ember jóval nagyobb sokaságát. A kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz, és ha az előbbieket támogatjuk, akkor az nem lesz automatikusan jobb az utóbbinak is. A Világbank,a FAO, WHO, UNESCO jelentésének idevágó megállapításai kísértetiesen alátámasztják a többnyire a véleményünket. Az IAASTD szerint a nagyüzemi mezőgazdaság nagyon káros jellemzője, hogy a véges mennyiségben rendelkezésre álló természeti erőforrásokat túlhasználja, valamint hogy monokultúrákban gondolkozik, ami vegyszer- és üzemanyagfüggő. Sajnos egy nagy befektető különösebben nem érdekelt abban, hogy az általa használt földterület ökológiai, mezőgazdasági használati értékét hosszú távon megőrizze, hiszen ha a talajban, talajvízben vagy a termésben túl sok vegyszermaradvány gyűlik fel, ha a termőtalajt kizsigerelte, akkor nyugodtan továbbáll és forgatja a pénzét valami másba. Lehetne ez másképpen is, de a természeti erőforrásokkal gazdálkodó szabadpiaci kapitalizmus törvényszerűségeiről, a profitmaximalizálás kényszeréről van már egy évszázadnyi tapasztalatunk. (Úgy tűnik, a Világbanknak és az ENSZ-nek is.) További problémaként állapítják meg a nagyüzemi mezőgazdasággal kapcsolatban, hogy termékeik ára sem a környezeti, társadalmi és egyéb költségeket nem tartalmazza, hogy koncentrálja és kontrollálja a nemzetközi és nemzeti piacokat (aminek a gazdák és a fogyasztók látják kárát), hogy térhódításuk a helyi és regionális tudás és közös értékek eltűnésével jár (micsoda „szélsőséges”, romantizáló hippizöld dumák, tetszik figyelni?), hogy figyelmen kívül hagyja: a mezőgazdaság fő feladata az emberek minőségi ételekkel való ellátása, valamint hogy ellehetetlenül a földhasználat ellenőrzése a közösség és a gazdák számára (akiknek az életteréről szó van).
Biztos ami biztos még egyszer leírjuk: ezek a világ eddigi legnagyobb mezőgazdasági tanulmányának megállapításai.
Ugyanilyen egyértelműen elmeszelik a génmanipulált élőlényekkel kapcsolatos pozitív várakozásokat. Megállapítják, hogy a GMO-s ültetvények esetében közép és hosszú távon nem csökken a vegyszerhasználat, hanem nő: ennek oka főleg az, hogy a GM ültetvényeknél gyorsan megjelennek a rezisztenssé vált szupergyomok, ami több és újabb típusú vegyszer használatára kényszeríti a gazdákat: Argentínában például a glifozáttal szemben ellenálló GM-növények miatt 10-szer több glifozát került a környezetbe 2007-ben, mint 1995-ben. A géntech ipar és híveinek másik fő érvét is kilövik, nevezetesen hogy majd a génmódosított élelmiszerek fogják etetni az éhezőket. Akik jobban hisznek a hazai „független” tudósoknak, azok kedvéért átadnánk a szót Dr. Györgyei Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársának, a génmanipuláció egyik nagy propagátorának, aki február 24-én egy szegedi konferencián egy hozzászólásában óvatlanul így nyilatkozott: „A génmódosított növényekről minden olyan marketing dumát, hogy az az éhezést oldja meg a Földön, meg hasonló azt nyugodtan el lehet felejteni. Soha nem erre találták ki őket, nem ezért fejlesztették őket. A nagy cégek nem ezért öltek bele fajtánként százmillió dollárt, hogy a Földön az éhezés kérdését oldják meg. Azért csinálták, hogy pénzt szerezzenek, hogy profitot csináljanak és piacot nyerjenek. Ezt mind a hármat a génmódosított növények kiválóan tudják. „Az őszinteség kivételesnek bizonyult, mert pár hónappal a GMO-k tengernyi előnyéről értekezve (Népszabadság május 28-i számában, „Miért GMO-mentes az alkotmány?”) már a szokásos, az önmaga és az IAASTD által cáfolt legendákat emlegette.
Bőven van még érvünk a GMO-kal szemben a környezeti, gazdasági veszélyeikre vonatkozóan, vagy a hiányos és a géntech cégek által befolyásolt engedélyeztetési eljárások körül (a gazdasági, környezeti hatásokat nem, az egészségügyi hatásokat hiányosan vizsgálják, és mindezt kizárólag az engedélyt kérő cég által adott dokumentumokból; jó mi?) - de nagyvonalúan lemondunk róluk.
No de akkor mi legyen? Az IAASTD sem állítja, hogy volna egyetlen olyan válaszunk, ami minden problémára megoldást jelent. Az biztos, hogy a szerkezeti váltás fő eleme kell hogy legyen az üzemanyag és vegyszerek iránti igény csökkentése és a kisléptékű, családi ökogazdaságok kialakítása. Ennek érdekében ösztönözni kell a biogazdálkodást segítő tudományos kutatásokat és támogatni a szektorba áramló befektetéseket, a jogszabályi környezet megváltoztatásával erősíteni kell a mezőgazdaság sokrétű ökológiai funkciót, hogy az értékelje és védje az agrárium ökoszisztéma-szolgáltatásait.
Nagyon fontos lenne, hogy az agrárszektoron belül is fellépjenek a klímaváltozás ellen – ma az üvegházhatású gázok jelentős része az agráriumból származik, elsősorban a növekvő húsfogyasztás következtében. Minél előbbi ki kell lépni a növényvédőszeres ördögi körből is. Az állam és az Unió rendelkezésére álló eszközeivel segíteni kell, hogy a fogyasztókhoz a lehető legközelebb termesszük az élelmiszernövényeket – ennek kézenfekvő módja, hogy a szállítás árába beépítsük annak valós költségeit, mindenekelőtt a CO2 kibocsátással járó költségeket.
Refrén: ezek nem a Sötétzöld Közgazdasági Antitalentumok javaslatai. Őszinték leszünk: ha valaki nagy hévvel érvel a nagyipari, vegyszeres mezőgazdaság üdvös volta mellett, azt minden tiszteletünk ellenére kicsit olyannak tekintjük innentől, mint ha azt bizonygatná, hogy a Föld lapos, és négy elefánt tartja a magasban. Persze lesz ilyen, és ebben nincs semmi különös: Thomas S Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében remekül leírja: egy teória nem tűnik el azzal, hogy téves volta bebizonyosodik, meg kell várni, míg kihalnak azok, akik a szerint szocializálódtak.
A hazai vidékstratégia egyik nagy erénye, hogy ismeri a vidéken világszerte lejátszódó globális tendenciákat, tisztában van a káros folyamatokkal és arra tesz kísérletet, hogy a mi vidékfejlesztésünknél ne a szokásos magyar stratégiafejlesztés módján járjon el. Nevezetesen, hogy belelépünk ugyanazokba a gödrökbe, amelyekbe a fejlettebb államok korábban beleléptek és már kimásztak vagy éppen másznak ki belőle (lásd pl. közlekedés, energia). Felismeri, hogy a latin-amerikanizálódás elkerülése létfontosságú feladat. Tisztán és helyesen látja, hogy 10 éves stratégiát már nem lehet az olcsó olajra (üzemanyag-zabáló gépesített és olajszármazékokból vagy azokkal készülő vegyszereken) és az évszázadokon át csak kisebb mértékben változó helyi klimatikus viszonyok megmaradására alapozni. Mert ezek az alapok már inognak, - illetve a félsivatagosodás irányába tartó Alföldön meg is dőltek.
A vidékstratégia egy jó irányba tett lépés, amely lépésnek nagysága majd a stratégia elfogadását követően, a megvalósításhoz szükséges programok komolyságán és azok végrehajtásán, az indikátorok alapján lesz megítélhető. A helyzetelemzés jó, az irány jó, a társadalmi egyeztetés jó. Nem szoktunk ahhoz, hogy kormányzati terveket dicsérjünk, és az utóbbi egy év a Greenpeace szempontjai szerint is még kevesebb okot adott az ilyen kalandra, de most ez van.
Zárásul idézzük az IAASTD legfontosabb megállapításainak egyikét, Professor Robert T. Watson igazgató tollából: ha az eddigi paradigmák szerint haladunk, a következő ötven évben nem leszünk képesek etetni a világ népességét. Még több környezeti pusztítást fogunk okozni és a szegények és gazdagok közötti szakadék tovább nő, pedig birtokában vagyunk annak a tudásnak, amivel ezt elkerülhetjük. Ha nem ezt tesszük, olyan világ vár ránk, amiben senki nem akarna élni.
Tömöri Balázs, Vay Márton
a szerzők a Greenpeace Magyarország munkatársai
A jelentés összefoglalója a greenpeace.hu oldalon magyarul, a www.agassessment.org oldalon pedig angolul teljes egészében elérhető.Utcák csak biciklistáknak
A kerékpáros közlekedés számára fenntartott utcákat akarnak kijelölni Bécsben.
Az osztrák főváros vezetésébe tavaly ősszel bekerült Zöldek arra tettek javaslatot, hogy két-három utcát csak a két keréken közlekedők használhassanak. A behajtást az autósok számára is engedélyeznék, csak az áthaladást tiltanák meg.
Hangsúlyozzák, hogy nem nagyforgalmú közlekedési útvonalakat, hanem kisebb mellékutcákat akarnak átadni a kerékpárosoknak. A kiválasztott utcákon óránként 25 kilométeres sebességhatárt szabnának meg és a kereszteződésekben elsőbbséget kapnának a biciklisek.
A Zöldek bécsi koalíciós partnere, az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyelőre visszafogottan nyilatkozott az ötletről és várja a konkrét javaslatokat.
A környezetvédők választási célkitűzései között szerepelt a kerékpározók számának megháromszorozása, a gépkocsi-közlekedés harminc százalékkal való csökkentése és a közösségi közlekedés javítása. Tavaly őszi adatok szerint Bécs közlekedésének 5,5 százalékát teszi ki a biciklis közlekedés. Több mint 1100 kilométernyi kerékpárút, illetve kerékpáros sáv található a városban, és több mint 200 kilométernyi egyirányú útszakaszon haladhatnak forgalommal szemben is a kerékpárosok.
Veszélyes a főváros levegőjeA szmogriadó tájékoztatási fokozatát rendelte el Tarlós István főpolgármester Budapesten, mert a kisméretű szálló por koncentrációja két egymást követő napon meghaladta a tájékoztatási küszöbértéket.
http://www.greenpeace.hu/ A Világbank és az ENSZ belófrál
Az, hogy milyen vidéket, milyen mezőgazdaságot szeretnénk, nem csak hogy a teljesen szubjektív ízléstől, értékválasztástól függ erősen, de a racionális alapok is meglehetősen ingatagak. Aligha jár az ember maga utána minden vonatkozó releváns adatnak, még ha tekintélyesnek tűnő szerzők egymásnak teljesen ellentmondó adatokat kezelnek tényekként. Márpedig a tények burjánzanak, így teljesen érthető módon még a szakértők nagy része is kénytelen jelentős részben bizalmi alapon dönteni: kinek a számait hiszi el. Az egyszeri újságolvasónak, értelmiséginek pedig pláne nincs más választása. Ha az ember nem akarja maga letalpalni a világ gazdaságait, maga leellenőrizni, ki mennyi támogatást kap, hány embert foglalkoztat, maga ellenőrizni a vegyszermaradványokat, a beltartalmat, megismerni az agráriumban dolgozók és vidéken élők életlehetőségeit, céljait, akkor döntenie kell, kinek hisz azok közül, akik azt állítják magukról, mindezt megtették. Ebben a helyzetben felbecsülhetetlen jelentősége van annak, hogy egy-egy tanulmányt vagy kutatást ki hitelesít.
Ezért ért fülig a szánk a Védegyletben és a Greenpeace-ben, amikor bemutattuk Magyarországon a Világbank és az ENSZ környezetvédelmi, mezőgazdasági és élelmezési (FAO), Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) valamint az Egészségügyi (WHO) szakmai szervezetei által jegyzett „Nemzetközi felmérés a mezőgazdasági tudás, tudomány és technológia hatásáról a világ fejlődésére” tanulmány (IAASTD) „Válaszúton a mezőgazdaság” című vezetői összefoglalóját. A 110 kormány közreműködésével, 11 millió euróból, a kormányok által delegált 400 szakértő 3 és fél éves munkájával készült tanulmány azt vizsgálta, hogy mit tehet az agrárium a világ szegénységének és az éhezésnek csökkentéséért. A mezőgazdasággal kapcsolatban soha, még csak hasonló kaliberű tanulmány sem született, az összefoglalóját mondatról mondatra fogadták el a résztvevők, a felmerült kevés kifogás és különvélemény külön rögzítésre került. Akármi is van egy ilyen anyagban, azt komolyan kell venni.
Nos, ebben az anyagban csupa olyan felismerés van, amit a zöld szervezetek húsz éve szajkóznak, amikről az LMP-s Szabó Rebeka írt és amik – igen - a kormány által tervezett vidékfejlesztési stratégiában is szerepelnek. A különös jelentősége a tanulmánynak abban rejlik, hogy ezek a szervezetek, melyek megrendelték, majd elfogadták azt, hivatalosan, pecsétjükkel magukénak elismerték, jellemzően magasról tojnak a jegesmedvékre, a gémeskutas falusi romantikára, a nagymama házi tyúkhúslevesének mesekönyvekbe illő ideájára; csak és kizárólag a saját szempontjaik szerinti célszerűség és racionalitás vezérli őket. Ha a zöldek bábjaként vagy amatőr hülyének aligha aposztrofálható szervezetek jutnak arra a világ eddigi legalaposabb mezőgazdasági kutatásban, hogy nem a nagyipari, vegyszeres, intenzív mezőgazdaság fog kihúzni minket a csávából, hanem a kistermelőkre, tájfajtákra, helyi sajátosságokra épülő foglalkoztatás-intenzív gazdaság, hogy a génmanipulált növények nem hoznak terméstöbbletet, nem csökkentik a vegyszerhasználatot, következésképpen az éhezést sem fogják csökkenteni, ezzel szemben komoly gazdaságági, egészségügyi és ökológiai kockázatot jelentenek, akkor azt legalábbis komolyan kell venni.
Azért vagyunk kénytelenek így, már a tekintélyelvűség határait súrolva (átlépve) hangsúlyozni ezt, mert Magyarországon még az értelmes emberek jelentős része is a zöldek képviselőit jó kis előítéletességgel a dilettantizmus megtestesítőinek tekinti. Állításaink bizonyítására hivatkoztunk már eleget a saját kutatásainkra, eredményeinkre, most a Világbankra, három ENSZ-es szervezet és 110 kormány közös munkájára, az IAASDT-ra fogunk. Valószínű, hogy Tamás Gábor (és vélhetően még sokak) ellenérzései az agroökológia felé mozduló vidékfejlesztési paradigmával szemben jelentős részben azon alapulhatnak, hogy a korábbi, az agráriumra koncentráló stratégiák logikájával, mintájával vetik össze a vitatott kormányzati vidékfejlesztési stratégiát. A kettő közötti különbség nyilvánvaló: az agrárstratégia a mezőgazdasággal foglalkozókra koncentrál – ez sajnos ma a gyakorlatban pár nagy céget jelent és a vidéki lakosság csekély, nekik nem csekély mértékben kiszolgáltatott részét. A vidékfejlesztési stratégia viszont az előbbieken túl szól a mezőgazdaságból már kiszorított emberekről, a tájról mint ökológiai értékről, és mint természeti erőforrásról, szóval rengeteg mindenről. Nincs gond azzal, ha valaki az agráriumra írt csak stratégiát, azzal van, ha ezzel az egész vidék kérdését elintézettnek hiszi. Mint ahogy nincs komoly gond egy agrárstratégiában azzal sem, ha a nagyipari mezőgazdaságban utazó cég nem megfontoltan kiírt támogatási rendszerrel egy negyvenmilliós gépet megkap pár millióért, még ha az a gép alig lesz is kihasználva. A vidékfejlesztés szempontjából ez már viszont rossz. Hiszen a nagymértékű szétosztott támogatással munkanélkülivé tették azokat, akik a gép munkáját elvégezték volna, és olyan versenyelőnyhöz juttatták a kevés munkahelyet biztosító gazdálkodót, ami miatt a kistermelők dolga tovább nehezedett. Nem véletlenül mondják a kistermelők, hogy ha senki semmilyen támogatást nem kapna, az is ezerszer jobb lenne nekik. Ha az agrárium helyett nagyobb léptékben, vidékfejlesztésben gondolkodnánk, akkor nyilvánvalóbbá válna a választási kényszer: vagy az agrárium jelenlegi szereplőit támogatjuk – akik túlnyomórészt kisebb, közepesebb és nagyobb zöldbárók – vagy a vidéket, a vidéki ember jóval nagyobb sokaságát. A kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz, és ha az előbbieket támogatjuk, akkor az nem lesz automatikusan jobb az utóbbinak is. A Világbank,a FAO, WHO, UNESCO jelentésének idevágó megállapításai kísértetiesen alátámasztják a többnyire a véleményünket. Az IAASTD szerint a nagyüzemi mezőgazdaság nagyon káros jellemzője, hogy a véges mennyiségben rendelkezésre álló természeti erőforrásokat túlhasználja, valamint hogy monokultúrákban gondolkozik, ami vegyszer- és üzemanyagfüggő. Sajnos egy nagy befektető különösebben nem érdekelt abban, hogy az általa használt földterület ökológiai, mezőgazdasági használati értékét hosszú távon megőrizze, hiszen ha a talajban, talajvízben vagy a termésben túl sok vegyszermaradvány gyűlik fel, ha a termőtalajt kizsigerelte, akkor nyugodtan továbbáll és forgatja a pénzét valami másba. Lehetne ez másképpen is, de a természeti erőforrásokkal gazdálkodó szabadpiaci kapitalizmus törvényszerűségeiről, a profitmaximalizálás kényszeréről van már egy évszázadnyi tapasztalatunk. (Úgy tűnik, a Világbanknak és az ENSZ-nek is.) További problémaként állapítják meg a nagyüzemi mezőgazdasággal kapcsolatban, hogy termékeik ára sem a környezeti, társadalmi és egyéb költségeket nem tartalmazza, hogy koncentrálja és kontrollálja a nemzetközi és nemzeti piacokat (aminek a gazdák és a fogyasztók látják kárát), hogy térhódításuk a helyi és regionális tudás és közös értékek eltűnésével jár (micsoda „szélsőséges”, romantizáló hippizöld dumák, tetszik figyelni?), hogy figyelmen kívül hagyja: a mezőgazdaság fő feladata az emberek minőségi ételekkel való ellátása, valamint hogy ellehetetlenül a földhasználat ellenőrzése a közösség és a gazdák számára (akiknek az életteréről szó van).
Biztos ami biztos még egyszer leírjuk: ezek a világ eddigi legnagyobb mezőgazdasági tanulmányának megállapításai.
Ugyanilyen egyértelműen elmeszelik a génmanipulált élőlényekkel kapcsolatos pozitív várakozásokat. Megállapítják, hogy a GMO-s ültetvények esetében közép és hosszú távon nem csökken a vegyszerhasználat, hanem nő: ennek oka főleg az, hogy a GM ültetvényeknél gyorsan megjelennek a rezisztenssé vált szupergyomok, ami több és újabb típusú vegyszer használatára kényszeríti a gazdákat: Argentínában például a glifozáttal szemben ellenálló GM-növények miatt 10-szer több glifozát került a környezetbe 2007-ben, mint 1995-ben. A géntech ipar és híveinek másik fő érvét is kilövik, nevezetesen hogy majd a génmódosított élelmiszerek fogják etetni az éhezőket. Akik jobban hisznek a hazai „független” tudósoknak, azok kedvéért átadnánk a szót Dr. Györgyei Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársának, a génmanipuláció egyik nagy propagátorának, aki február 24-én egy szegedi konferencián egy hozzászólásában óvatlanul így nyilatkozott: „A génmódosított növényekről minden olyan marketing dumát, hogy az az éhezést oldja meg a Földön, meg hasonló azt nyugodtan el lehet felejteni. Soha nem erre találták ki őket, nem ezért fejlesztették őket. A nagy cégek nem ezért öltek bele fajtánként százmillió dollárt, hogy a Földön az éhezés kérdését oldják meg. Azért csinálták, hogy pénzt szerezzenek, hogy profitot csináljanak és piacot nyerjenek. Ezt mind a hármat a génmódosított növények kiválóan tudják. „Az őszinteség kivételesnek bizonyult, mert pár hónappal a GMO-k tengernyi előnyéről értekezve (Népszabadság május 28-i számában, „Miért GMO-mentes az alkotmány?”) már a szokásos, az önmaga és az IAASTD által cáfolt legendákat emlegette.
Bőven van még érvünk a GMO-kal szemben a környezeti, gazdasági veszélyeikre vonatkozóan, vagy a hiányos és a géntech cégek által befolyásolt engedélyeztetési eljárások körül (a gazdasági, környezeti hatásokat nem, az egészségügyi hatásokat hiányosan vizsgálják, és mindezt kizárólag az engedélyt kérő cég által adott dokumentumokból; jó mi?) - de nagyvonalúan lemondunk róluk.
No de akkor mi legyen? Az IAASTD sem állítja, hogy volna egyetlen olyan válaszunk, ami minden problémára megoldást jelent. Az biztos, hogy a szerkezeti váltás fő eleme kell hogy legyen az üzemanyag és vegyszerek iránti igény csökkentése és a kisléptékű, családi ökogazdaságok kialakítása. Ennek érdekében ösztönözni kell a biogazdálkodást segítő tudományos kutatásokat és támogatni a szektorba áramló befektetéseket, a jogszabályi környezet megváltoztatásával erősíteni kell a mezőgazdaság sokrétű ökológiai funkciót, hogy az értékelje és védje az agrárium ökoszisztéma-szolgáltatásait.
Nagyon fontos lenne, hogy az agrárszektoron belül is fellépjenek a klímaváltozás ellen – ma az üvegházhatású gázok jelentős része az agráriumból származik, elsősorban a növekvő húsfogyasztás következtében. Minél előbbi ki kell lépni a növényvédőszeres ördögi körből is. Az állam és az Unió rendelkezésére álló eszközeivel segíteni kell, hogy a fogyasztókhoz a lehető legközelebb termesszük az élelmiszernövényeket – ennek kézenfekvő módja, hogy a szállítás árába beépítsük annak valós költségeit, mindenekelőtt a CO2 kibocsátással járó költségeket.
Refrén: ezek nem a Sötétzöld Közgazdasági Antitalentumok javaslatai. Őszinték leszünk: ha valaki nagy hévvel érvel a nagyipari, vegyszeres mezőgazdaság üdvös volta mellett, azt minden tiszteletünk ellenére kicsit olyannak tekintjük innentől, mint ha azt bizonygatná, hogy a Föld lapos, és négy elefánt tartja a magasban. Persze lesz ilyen, és ebben nincs semmi különös: Thomas S Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében remekül leírja: egy teória nem tűnik el azzal, hogy téves volta bebizonyosodik, meg kell várni, míg kihalnak azok, akik a szerint szocializálódtak.
A hazai vidékstratégia egyik nagy erénye, hogy ismeri a vidéken világszerte lejátszódó globális tendenciákat, tisztában van a káros folyamatokkal és arra tesz kísérletet, hogy a mi vidékfejlesztésünknél ne a szokásos magyar stratégiafejlesztés módján járjon el. Nevezetesen, hogy belelépünk ugyanazokba a gödrökbe, amelyekbe a fejlettebb államok korábban beleléptek és már kimásztak vagy éppen másznak ki belőle (lásd pl. közlekedés, energia). Felismeri, hogy a latin-amerikanizálódás elkerülése létfontosságú feladat. Tisztán és helyesen látja, hogy 10 éves stratégiát már nem lehet az olcsó olajra (üzemanyag-zabáló gépesített és olajszármazékokból vagy azokkal készülő vegyszereken) és az évszázadokon át csak kisebb mértékben változó helyi klimatikus viszonyok megmaradására alapozni. Mert ezek az alapok már inognak, - illetve a félsivatagosodás irányába tartó Alföldön meg is dőltek.
A vidékstratégia egy jó irányba tett lépés, amely lépésnek nagysága majd a stratégia elfogadását követően, a megvalósításhoz szükséges programok komolyságán és azok végrehajtásán, az indikátorok alapján lesz megítélhető. A helyzetelemzés jó, az irány jó, a társadalmi egyeztetés jó. Nem szoktunk ahhoz, hogy kormányzati terveket dicsérjünk, és az utóbbi egy év a Greenpeace szempontjai szerint is még kevesebb okot adott az ilyen kalandra, de most ez van.
Zárásul idézzük az IAASTD legfontosabb megállapításainak egyikét, Professor Robert T. Watson igazgató tollából: ha az eddigi paradigmák szerint haladunk, a következő ötven évben nem leszünk képesek etetni a világ népességét. Még több környezeti pusztítást fogunk okozni és a szegények és gazdagok közötti szakadék tovább nő, pedig birtokában vagyunk annak a tudásnak, amivel ezt elkerülhetjük. Ha nem ezt tesszük, olyan világ vár ránk, amiben senki nem akarna élni.
Tömöri Balázs, Vay Márton
a szerzők a Greenpeace Magyarország munkatársai
A jelentés összefoglalója a greenpeace.hu oldalon magyarul, a www.agassessment.org oldalon pedig angolul teljes egészében elérhető.Utcák csak biciklistáknak
A kerékpáros közlekedés számára fenntartott utcákat akarnak kijelölni Bécsben.
Ezért ért fülig a szánk a Védegyletben és a Greenpeace-ben, amikor bemutattuk Magyarországon a Világbank és az ENSZ környezetvédelmi, mezőgazdasági és élelmezési (FAO), Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) valamint az Egészségügyi (WHO) szakmai szervezetei által jegyzett „Nemzetközi felmérés a mezőgazdasági tudás, tudomány és technológia hatásáról a világ fejlődésére” tanulmány (IAASTD) „Válaszúton a mezőgazdaság” című vezetői összefoglalóját. A 110 kormány közreműködésével, 11 millió euróból, a kormányok által delegált 400 szakértő 3 és fél éves munkájával készült tanulmány azt vizsgálta, hogy mit tehet az agrárium a világ szegénységének és az éhezésnek csökkentéséért. A mezőgazdasággal kapcsolatban soha, még csak hasonló kaliberű tanulmány sem született, az összefoglalóját mondatról mondatra fogadták el a résztvevők, a felmerült kevés kifogás és különvélemény külön rögzítésre került. Akármi is van egy ilyen anyagban, azt komolyan kell venni.
Nos, ebben az anyagban csupa olyan felismerés van, amit a zöld szervezetek húsz éve szajkóznak, amikről az LMP-s Szabó Rebeka írt és amik – igen - a kormány által tervezett vidékfejlesztési stratégiában is szerepelnek. A különös jelentősége a tanulmánynak abban rejlik, hogy ezek a szervezetek, melyek megrendelték, majd elfogadták azt, hivatalosan, pecsétjükkel magukénak elismerték, jellemzően magasról tojnak a jegesmedvékre, a gémeskutas falusi romantikára, a nagymama házi tyúkhúslevesének mesekönyvekbe illő ideájára; csak és kizárólag a saját szempontjaik szerinti célszerűség és racionalitás vezérli őket. Ha a zöldek bábjaként vagy amatőr hülyének aligha aposztrofálható szervezetek jutnak arra a világ eddigi legalaposabb mezőgazdasági kutatásban, hogy nem a nagyipari, vegyszeres, intenzív mezőgazdaság fog kihúzni minket a csávából, hanem a kistermelőkre, tájfajtákra, helyi sajátosságokra épülő foglalkoztatás-intenzív gazdaság, hogy a génmanipulált növények nem hoznak terméstöbbletet, nem csökkentik a vegyszerhasználatot, következésképpen az éhezést sem fogják csökkenteni, ezzel szemben komoly gazdaságági, egészségügyi és ökológiai kockázatot jelentenek, akkor azt legalábbis komolyan kell venni.
Azért vagyunk kénytelenek így, már a tekintélyelvűség határait súrolva (átlépve) hangsúlyozni ezt, mert Magyarországon még az értelmes emberek jelentős része is a zöldek képviselőit jó kis előítéletességgel a dilettantizmus megtestesítőinek tekinti. Állításaink bizonyítására hivatkoztunk már eleget a saját kutatásainkra, eredményeinkre, most a Világbankra, három ENSZ-es szervezet és 110 kormány közös munkájára, az IAASDT-ra fogunk. Valószínű, hogy Tamás Gábor (és vélhetően még sokak) ellenérzései az agroökológia felé mozduló vidékfejlesztési paradigmával szemben jelentős részben azon alapulhatnak, hogy a korábbi, az agráriumra koncentráló stratégiák logikájával, mintájával vetik össze a vitatott kormányzati vidékfejlesztési stratégiát. A kettő közötti különbség nyilvánvaló: az agrárstratégia a mezőgazdasággal foglalkozókra koncentrál – ez sajnos ma a gyakorlatban pár nagy céget jelent és a vidéki lakosság csekély, nekik nem csekély mértékben kiszolgáltatott részét. A vidékfejlesztési stratégia viszont az előbbieken túl szól a mezőgazdaságból már kiszorított emberekről, a tájról mint ökológiai értékről, és mint természeti erőforrásról, szóval rengeteg mindenről. Nincs gond azzal, ha valaki az agráriumra írt csak stratégiát, azzal van, ha ezzel az egész vidék kérdését elintézettnek hiszi. Mint ahogy nincs komoly gond egy agrárstratégiában azzal sem, ha a nagyipari mezőgazdaságban utazó cég nem megfontoltan kiírt támogatási rendszerrel egy negyvenmilliós gépet megkap pár millióért, még ha az a gép alig lesz is kihasználva. A vidékfejlesztés szempontjából ez már viszont rossz. Hiszen a nagymértékű szétosztott támogatással munkanélkülivé tették azokat, akik a gép munkáját elvégezték volna, és olyan versenyelőnyhöz juttatták a kevés munkahelyet biztosító gazdálkodót, ami miatt a kistermelők dolga tovább nehezedett. Nem véletlenül mondják a kistermelők, hogy ha senki semmilyen támogatást nem kapna, az is ezerszer jobb lenne nekik. Ha az agrárium helyett nagyobb léptékben, vidékfejlesztésben gondolkodnánk, akkor nyilvánvalóbbá válna a választási kényszer: vagy az agrárium jelenlegi szereplőit támogatjuk – akik túlnyomórészt kisebb, közepesebb és nagyobb zöldbárók – vagy a vidéket, a vidéki ember jóval nagyobb sokaságát. A kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz, és ha az előbbieket támogatjuk, akkor az nem lesz automatikusan jobb az utóbbinak is. A Világbank,a FAO, WHO, UNESCO jelentésének idevágó megállapításai kísértetiesen alátámasztják a többnyire a véleményünket. Az IAASTD szerint a nagyüzemi mezőgazdaság nagyon káros jellemzője, hogy a véges mennyiségben rendelkezésre álló természeti erőforrásokat túlhasználja, valamint hogy monokultúrákban gondolkozik, ami vegyszer- és üzemanyagfüggő. Sajnos egy nagy befektető különösebben nem érdekelt abban, hogy az általa használt földterület ökológiai, mezőgazdasági használati értékét hosszú távon megőrizze, hiszen ha a talajban, talajvízben vagy a termésben túl sok vegyszermaradvány gyűlik fel, ha a termőtalajt kizsigerelte, akkor nyugodtan továbbáll és forgatja a pénzét valami másba. Lehetne ez másképpen is, de a természeti erőforrásokkal gazdálkodó szabadpiaci kapitalizmus törvényszerűségeiről, a profitmaximalizálás kényszeréről van már egy évszázadnyi tapasztalatunk. (Úgy tűnik, a Világbanknak és az ENSZ-nek is.) További problémaként állapítják meg a nagyüzemi mezőgazdasággal kapcsolatban, hogy termékeik ára sem a környezeti, társadalmi és egyéb költségeket nem tartalmazza, hogy koncentrálja és kontrollálja a nemzetközi és nemzeti piacokat (aminek a gazdák és a fogyasztók látják kárát), hogy térhódításuk a helyi és regionális tudás és közös értékek eltűnésével jár (micsoda „szélsőséges”, romantizáló hippizöld dumák, tetszik figyelni?), hogy figyelmen kívül hagyja: a mezőgazdaság fő feladata az emberek minőségi ételekkel való ellátása, valamint hogy ellehetetlenül a földhasználat ellenőrzése a közösség és a gazdák számára (akiknek az életteréről szó van).
Biztos ami biztos még egyszer leírjuk: ezek a világ eddigi legnagyobb mezőgazdasági tanulmányának megállapításai.
Ugyanilyen egyértelműen elmeszelik a génmanipulált élőlényekkel kapcsolatos pozitív várakozásokat. Megállapítják, hogy a GMO-s ültetvények esetében közép és hosszú távon nem csökken a vegyszerhasználat, hanem nő: ennek oka főleg az, hogy a GM ültetvényeknél gyorsan megjelennek a rezisztenssé vált szupergyomok, ami több és újabb típusú vegyszer használatára kényszeríti a gazdákat: Argentínában például a glifozáttal szemben ellenálló GM-növények miatt 10-szer több glifozát került a környezetbe 2007-ben, mint 1995-ben. A géntech ipar és híveinek másik fő érvét is kilövik, nevezetesen hogy majd a génmódosított élelmiszerek fogják etetni az éhezőket. Akik jobban hisznek a hazai „független” tudósoknak, azok kedvéért átadnánk a szót Dr. Györgyei Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársának, a génmanipuláció egyik nagy propagátorának, aki február 24-én egy szegedi konferencián egy hozzászólásában óvatlanul így nyilatkozott: „A génmódosított növényekről minden olyan marketing dumát, hogy az az éhezést oldja meg a Földön, meg hasonló azt nyugodtan el lehet felejteni. Soha nem erre találták ki őket, nem ezért fejlesztették őket. A nagy cégek nem ezért öltek bele fajtánként százmillió dollárt, hogy a Földön az éhezés kérdését oldják meg. Azért csinálták, hogy pénzt szerezzenek, hogy profitot csináljanak és piacot nyerjenek. Ezt mind a hármat a génmódosított növények kiválóan tudják. „Az őszinteség kivételesnek bizonyult, mert pár hónappal a GMO-k tengernyi előnyéről értekezve (Népszabadság május 28-i számában, „Miért GMO-mentes az alkotmány?”) már a szokásos, az önmaga és az IAASTD által cáfolt legendákat emlegette.
Bőven van még érvünk a GMO-kal szemben a környezeti, gazdasági veszélyeikre vonatkozóan, vagy a hiányos és a géntech cégek által befolyásolt engedélyeztetési eljárások körül (a gazdasági, környezeti hatásokat nem, az egészségügyi hatásokat hiányosan vizsgálják, és mindezt kizárólag az engedélyt kérő cég által adott dokumentumokból; jó mi?) - de nagyvonalúan lemondunk róluk.
No de akkor mi legyen? Az IAASTD sem állítja, hogy volna egyetlen olyan válaszunk, ami minden problémára megoldást jelent. Az biztos, hogy a szerkezeti váltás fő eleme kell hogy legyen az üzemanyag és vegyszerek iránti igény csökkentése és a kisléptékű, családi ökogazdaságok kialakítása. Ennek érdekében ösztönözni kell a biogazdálkodást segítő tudományos kutatásokat és támogatni a szektorba áramló befektetéseket, a jogszabályi környezet megváltoztatásával erősíteni kell a mezőgazdaság sokrétű ökológiai funkciót, hogy az értékelje és védje az agrárium ökoszisztéma-szolgáltatásait.
Nagyon fontos lenne, hogy az agrárszektoron belül is fellépjenek a klímaváltozás ellen – ma az üvegházhatású gázok jelentős része az agráriumból származik, elsősorban a növekvő húsfogyasztás következtében. Minél előbbi ki kell lépni a növényvédőszeres ördögi körből is. Az állam és az Unió rendelkezésére álló eszközeivel segíteni kell, hogy a fogyasztókhoz a lehető legközelebb termesszük az élelmiszernövényeket – ennek kézenfekvő módja, hogy a szállítás árába beépítsük annak valós költségeit, mindenekelőtt a CO2 kibocsátással járó költségeket.
Refrén: ezek nem a Sötétzöld Közgazdasági Antitalentumok javaslatai. Őszinték leszünk: ha valaki nagy hévvel érvel a nagyipari, vegyszeres mezőgazdaság üdvös volta mellett, azt minden tiszteletünk ellenére kicsit olyannak tekintjük innentől, mint ha azt bizonygatná, hogy a Föld lapos, és négy elefánt tartja a magasban. Persze lesz ilyen, és ebben nincs semmi különös: Thomas S Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében remekül leírja: egy teória nem tűnik el azzal, hogy téves volta bebizonyosodik, meg kell várni, míg kihalnak azok, akik a szerint szocializálódtak.
A hazai vidékstratégia egyik nagy erénye, hogy ismeri a vidéken világszerte lejátszódó globális tendenciákat, tisztában van a káros folyamatokkal és arra tesz kísérletet, hogy a mi vidékfejlesztésünknél ne a szokásos magyar stratégiafejlesztés módján járjon el. Nevezetesen, hogy belelépünk ugyanazokba a gödrökbe, amelyekbe a fejlettebb államok korábban beleléptek és már kimásztak vagy éppen másznak ki belőle (lásd pl. közlekedés, energia). Felismeri, hogy a latin-amerikanizálódás elkerülése létfontosságú feladat. Tisztán és helyesen látja, hogy 10 éves stratégiát már nem lehet az olcsó olajra (üzemanyag-zabáló gépesített és olajszármazékokból vagy azokkal készülő vegyszereken) és az évszázadokon át csak kisebb mértékben változó helyi klimatikus viszonyok megmaradására alapozni. Mert ezek az alapok már inognak, - illetve a félsivatagosodás irányába tartó Alföldön meg is dőltek.
A vidékstratégia egy jó irányba tett lépés, amely lépésnek nagysága majd a stratégia elfogadását követően, a megvalósításhoz szükséges programok komolyságán és azok végrehajtásán, az indikátorok alapján lesz megítélhető. A helyzetelemzés jó, az irány jó, a társadalmi egyeztetés jó. Nem szoktunk ahhoz, hogy kormányzati terveket dicsérjünk, és az utóbbi egy év a Greenpeace szempontjai szerint is még kevesebb okot adott az ilyen kalandra, de most ez van.
Zárásul idézzük az IAASTD legfontosabb megállapításainak egyikét, Professor Robert T. Watson igazgató tollából: ha az eddigi paradigmák szerint haladunk, a következő ötven évben nem leszünk képesek etetni a világ népességét. Még több környezeti pusztítást fogunk okozni és a szegények és gazdagok közötti szakadék tovább nő, pedig birtokában vagyunk annak a tudásnak, amivel ezt elkerülhetjük. Ha nem ezt tesszük, olyan világ vár ránk, amiben senki nem akarna élni.
Tömöri Balázs, Vay Márton
a szerzők a Greenpeace Magyarország munkatársai
A jelentés összefoglalója a greenpeace.hu oldalon magyarul, a www.agassessment.org oldalon pedig angolul teljes egészében elérhető.
Az osztrák főváros vezetésébe tavaly ősszel bekerült Zöldek arra tettek javaslatot, hogy két-három utcát csak a két keréken közlekedők használhassanak. A behajtást az autósok számára is engedélyeznék, csak az áthaladást tiltanák meg.
Hangsúlyozzák, hogy nem nagyforgalmú közlekedési útvonalakat, hanem kisebb mellékutcákat akarnak átadni a kerékpárosoknak. A kiválasztott utcákon óránként 25 kilométeres sebességhatárt szabnának meg és a kereszteződésekben elsőbbséget kapnának a biciklisek.
A Zöldek bécsi koalíciós partnere, az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyelőre visszafogottan nyilatkozott az ötletről és várja a konkrét javaslatokat.
A környezetvédők választási célkitűzései között szerepelt a kerékpározók számának megháromszorozása, a gépkocsi-közlekedés harminc százalékkal való csökkentése és a közösségi közlekedés javítása. Tavaly őszi adatok szerint Bécs közlekedésének 5,5 százalékát teszi ki a biciklis közlekedés. Több mint 1100 kilométernyi kerékpárút, illetve kerékpáros sáv található a városban, és több mint 200 kilométernyi egyirányú útszakaszon haladhatnak forgalommal szemben is a kerékpárosok.
Hangsúlyozzák, hogy nem nagyforgalmú közlekedési útvonalakat, hanem kisebb mellékutcákat akarnak átadni a kerékpárosoknak. A kiválasztott utcákon óránként 25 kilométeres sebességhatárt szabnának meg és a kereszteződésekben elsőbbséget kapnának a biciklisek.
A Zöldek bécsi koalíciós partnere, az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyelőre visszafogottan nyilatkozott az ötletről és várja a konkrét javaslatokat.
A környezetvédők választási célkitűzései között szerepelt a kerékpározók számának megháromszorozása, a gépkocsi-közlekedés harminc százalékkal való csökkentése és a közösségi közlekedés javítása. Tavaly őszi adatok szerint Bécs közlekedésének 5,5 százalékát teszi ki a biciklis közlekedés. Több mint 1100 kilométernyi kerékpárút, illetve kerékpáros sáv található a városban, és több mint 200 kilométernyi egyirányú útszakaszon haladhatnak forgalommal szemben is a kerékpárosok.
Veszélyes a főváros levegője
A szmogriadó tájékoztatási fokozatát rendelte el Tarlós István főpolgármester Budapesten, mert a kisméretű szálló por koncentrációja két egymást követő napon meghaladta a tájékoztatási küszöbértéket.
